Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy király, s annak három lánya. Mind a három királylánynak volt valami tudománya.
A legidősebb énekelni tudott, de olyan csengő hangon, hogy kitisztult tőle az égbolt. A legfiatalabb táncolni tudott, de olyan lengén, hogy feltámadt tőle a szellő. Büszke is volt a király mind a két lányára! Csak a középső miatt szomorkodott.
A középső királylány se nem énekelt, se nem táncolt, hanem éjjel-nappal a kötőtűjével bajmolódott. Virágos meg csíkos takarókat, párnákat, szoknyákat, sálakat varázsolt százszínű, csip-csup maradék fonalakból. Hiába kérlelte az apja:
– Hagyd a kötőtűt, leányom, nem való a te kezednek munka! Fogd a hárfát, muzsikálj inkább, a kedvemért! – a középső királylányt nem érdekelte a hárfa, csak a kötésminták.
Egyszer aztán megelégelte a király a hiábavaló kérlelést, és mérgesen az asztalra csapott,
– Nem akarok több pamutgombolyagot és kötőtűt látni a palotámban! Mától hárfázni fogsz leányom, ha tetszik, ha nem! A legkiválóbb mestert szerződtetem melléd!
Attól a naptól kezdve hárfázott a középső királylány. Nemsokára már olyan finoman, olyan lágyan játszott, hogy kinyíltak tőle a virágok a kertben. De el ne feledjem, hogy a legkedvesebb kötőtűjét meg egy kosárka színes fonalat előzőleg mégiscsak elrejtett a titkos ládikójában.
Telt-múlt az idő. A lányok eladósorba kerültek. Megérkezett az első kérő, Mosolygó királyfi. Meghallgatta a lányok énekét, hárfázását, megnézte a táncot, aztán így szólt:
– Felséges urambátyám, add nekem a legidősebb lányodat, aki olyan ábrándosan hárfázik!
– Adta-teremtette! Így összekeveredik a sorrend! – mérgelődött a király. – Adnám a legidősebb lányomat, hogyne adnám, hisz neki kell elsőként férjhez menni, de te a hárfázó lányomat kéred, s ő a középső!
– Jaj, felséges urambátyám, biztos, hogy nem ő a legidősebb?
– Biztos, ha mondom!
– És nem is a legfiatalabb?
– Itt a születési bizonyítvány, ha nekem nem hiszel!
– Nem értem... – zavarodott meg a királyfi. – Minden mesében a legidősebb, vagy a legfiatalabb királylány a legügyesebb, a legszebb, a legkedvesebb – és nekem éppen a középső tetszik! De mit tegyek, ha olyan szívhezszólóan hárfázik?!
Tetszett a középső királylánynak Mosolygó királyfi, ezért így szólt:
– Engedjen hozzá, édesapám, legalább magának itthon nem lesz több gondja rám!
– Jól van, no – enyhült meg a király. – Ha te is úgy akarod, akkor legyen! Tied a középső lányom, Mosolygó királyfi!
Hamarosan megtartották a lakodalmat. Mosolygó királyfi apja a fiának adta a koronáját, így az ifjú pár lett a szomszédos Mosolygó birodalom uralkodója.
– Kedves feleségem – fordult egyszer az új király a feleségéhez. – Egész országom tündérként tisztel, hiszen hárfád szavára nyílnak-csukódnak a kertekben a virágok. Te vagy a legügyesebb, a legszebb, a legkedvesebb. Mondd hát meg nekem, hogy miért bujkál mégis bánat a szemedben, mit őrzöl a titkos ládikóban, és hová surransz ki éjszakánként a hálószobából, amikor azt gondolod, hogy én már alszom?
– Türelem, felséges férjem – mosolygott a királyné. – Megtudsz majd mindent, ha eljön a karácsony!
Úgy is lett. Elmúlt a nyár, az ősz, leesett a hó, beköszöntött a karácsony. Az ünnep estéjén a királyné egy szerény csomagot nyújtott át a királynak.
– Ez az én legnagyobb ajándékom, kedves férjem, mert ezt a szívem örömével, szeretetből készítettem neked!
Dobogó szívvel bontogatta a csomagot Mosolygó király. Mit gondoltok, mi volt benne? Egy száz színben pompázó, hosszú, puha gyapjúsál!
– Ezt a sálat kötöttem neked éjszakánként, a titkos ládikómban őrzött kötőtűimmel, a kosárkámban rejtegetett száz színes fonálból! – kacagott a királynő, büszkén ragyogó szemmel.
– Hová tűnt a szemedből a bánat, kedves feleségem?
– Ó, ha én a kötőtűimmel bajmolódhatok, akkor én mindig boldog vagyok!
Törvényt hozott akkor a király, hogy minden alattvalója olyan munkát folytathasson, amit szíve örömével, szeretetből tud végezni. Így lett a Mosolygó birodalom a földkerekségnek nemcsak leggazdagabb, de legboldogabb birodalma is. Aki nem hiszi, nyissa ki a térképet, és látogassa meg őket!
