Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy király, s annak három lánya. Mind a három királylánynak volt valami tudománya.
A legidősebb énekelni tudott, de olyan csengő hangon, hogy kitisztult tőle az égbolt. A legfiatalabb táncolni tudott, de olyan lengén, hogy feltámadt tőle a szellő. Büszke is volt a király mind a két lányára! Csak a középső miatt szomorkodott.
A középső királylány se nem énekelt, se nem táncolt, hanem éjjel-nappal a kötőtűjével bajmolódott. Virágos meg csíkos takarókat, párnákat, szoknyákat, sálakat varázsolt százszínű, csip-csup maradék fonalakból. Hiába kérlelte az apja:
– Hagyd a kötőtűt, leányom, nem való a te kezednek munka! Fogd a hárfát, muzsikálj inkább, a kedvemért! – a középső királylányt nem érdekelte a hárfa, csak a kötésminták.
Egyszer aztán megelégelte a király a hiábavaló kérlelést, és mérgesen az asztalra csapott,
– Nem akarok több pamutgombolyagot és kötőtűt látni a palotámban! Mától hárfázni fogsz leányom, ha tetszik, ha nem! A legkiválóbb mestert szerződtetem melléd!
Attól a naptól kezdve hárfázott a középső királylány. Nemsokára már olyan finoman, olyan lágyan játszott, hogy kinyíltak tőle a virágok a kertben. De el ne feledjem, hogy a legkedvesebb kötőtűjét meg egy kosárka színes fonalat előzőleg mégiscsak elrejtett a titkos ládikójában.
Telt-múlt az idő. A lányok eladósorba kerültek. Megérkezett az első kérő, Mosolygó királyfi. Meghallgatta a lányok énekét, hárfázását, megnézte a táncot, aztán így szólt:
– Felséges urambátyám, add nekem a legidősebb lányodat, aki olyan ábrándosan hárfázik!
– Adta-teremtette! Így összekeveredik a sorrend! – mérgelődött a király. – Adnám a legidősebb lányomat, hogyne adnám, hisz neki kell elsőként férjhez menni, de te a hárfázó lányomat kéred, s ő a középső!
– Jaj, felséges urambátyám, biztos, hogy nem ő a legidősebb?
– Biztos, ha mondom!
– És nem is a legfiatalabb?
– Itt a születési bizonyítvány, ha nekem nem hiszel!
– Nem értem... – zavarodott meg a királyfi. – Minden mesében a legidősebb, vagy a legfiatalabb királylány a legügyesebb, a legszebb, a legkedvesebb – és nekem éppen a középső tetszik! De mit tegyek, ha olyan szívhezszólóan hárfázik?!
Tetszett a középső királylánynak Mosolygó királyfi, ezért így szólt:
– Engedjen hozzá, édesapám, legalább magának itthon nem lesz több gondja rám!
– Jól van, no – enyhült meg a király. – Ha te is úgy akarod, akkor legyen! Tied a középső lányom, Mosolygó királyfi!
Hamarosan megtartották a lakodalmat. Mosolygó királyfi apja a fiának adta a koronáját, így az ifjú pár lett a szomszédos Mosolygó birodalom uralkodója.
– Kedves feleségem – fordult egyszer az új király a feleségéhez. – Egész országom tündérként tisztel, hiszen hárfád szavára nyílnak-csukódnak a kertekben a virágok. Te vagy a legügyesebb, a legszebb, a legkedvesebb. Mondd hát meg nekem, hogy miért bujkál mégis bánat a szemedben, mit őrzöl a titkos ládikóban, és hová surransz ki éjszakánként a hálószobából, amikor azt gondolod, hogy én már alszom?
– Türelem, felséges férjem – mosolygott a királyné. – Megtudsz majd mindent, ha eljön a karácsony!
Úgy is lett. Elmúlt a nyár, az ősz, leesett a hó, beköszöntött a karácsony. Az ünnep estéjén a királyné egy szerény csomagot nyújtott át a királynak.
– Ez az én legnagyobb ajándékom, kedves férjem, mert ezt a szívem örömével, szeretetből készítettem neked!
Dobogó szívvel bontogatta a csomagot Mosolygó király. Mit gondoltok, mi volt benne? Egy száz színben pompázó, hosszú, puha gyapjúsál!
– Ezt a sálat kötöttem neked éjszakánként, a titkos ládikómban őrzött kötőtűimmel, a kosárkámban rejtegetett száz színes fonálból! – kacagott a királynő, büszkén ragyogó szemmel.
– Hová tűnt a szemedből a bánat, kedves feleségem?
– Ó, ha én a kötőtűimmel bajmolódhatok, akkor én mindig boldog vagyok!
Törvényt hozott akkor a király, hogy minden alattvalója olyan munkát folytathasson, amit szíve örömével, szeretetből tud végezni. Így lett a Mosolygó birodalom a földkerekségnek nemcsak leggazdagabb, de legboldogabb birodalma is. Aki nem hiszi, nyissa ki a térképet, és látogassa meg őket!
Nekem anyának, megmelengette a szívem!:)
VálaszTörlésKivancsi vagyok ki, mit gondol errol a meserol, mert en kicsit zavarodott vagyok.
VálaszTörlésNekem az, hogy a kozepsore `raparancsoltak`, hogy ebredjen fel es nezzen korul egy nagyon pozitiv lepes, mert igy elkezdett valamit, amiben kiderult, hogy szinten NAGYON jo es masnak is oromet szerez vele. Kozben meg volt egy titka is, ami szinten jo. Nem tudom, hogy ha engedik `csak` kotogetni, akkor nem az-e a mese vege, hogy kot maganak egy csodalatos gubot, amibol mar ki sem tud lepni es meghal.
De jó ezeket olvasni... amúgy ez egy abszolút műmese, mármint nem népmese (Döbrentei Ildikó). De mégis jól beindította a fantáziátokat. Ez a gubó dolog nekem nem motozott, de nagyon találó...
VálaszTörlésNagyon muris, amit Kriszta írt; nekem sem jutott volna eszembe ez az aspektus, de lehet, hogy Döbrentei Ildikó is lefordulna a székről a meglepetéstől és kacagástól. :)
VálaszTörlésMindenesetre az rögtön eszembe jutott a mese olvasásakor, amit Kriszta múltkor említett, hogy a mai gyerekekre már nem igazán passzolnak a hagyományos népmesei típusproblémák, körülmények.. és ezt továbbgondolva, vélhetőleg a népmesék is módosultak a szájról szájra mesélés során az épp aktuális korszellemnek megfelelően (vagy később a nagy mesegyűjtők/írók is eszerint írták át a meséket), noha akkor nem volt még ilyen felgyorsult változás és talán nem volt ekkora különbség generációk közt, mint ma.
Ez a mese meg modern népmese lett, hagyományos elemekkel, de mai szellemben.
Közben a történetet végiggondolva, én is belezavarodtam kicsit: a királylány szót fogadott, de boldogtalan lett, viszont... a konvencióknak megfelelés miatt talált rá a boldogságra.. (Szóval mit is tanít ez a mese??) Akkor "ült" volna igazán a történet, ha a szépen hárfázó királylány körül tolonganak a kérők, és a legdélcegebb/gazdagabb/áhítottabb királyfi tetszését azért nyerte volna el, mert mondjuk, annak torokgyulladása van, és az egész udvarban senki másnak nem jutott eszébe egy szép sálat készíteni neki... :))
VálaszTörlésVannak egyénként a népmesék közül is olyanok, amik kicsit zavarttá tesznek. Pl. Borsószem királykisasszony.. azért nyeri el a királyfi kezét/kegyét, mert hisztis, kényeskedő???
Vagy a Trillevip (tudjátok, amikor a törpe fonja meg éjszakánként a fonalat a lány helyett)- a lányba azért szeret bele a király, mert szépen fon, aztán, miután elveszi, egy trükkel elintézi a lány (vagyis nem ő, mert nincs hozzá elég esze, természetesen azt is a törpe), hogy ne kelljen többé fonnia. Tehát: azért lesz ő a királyné, mert - nem hogy kiemelkedő erénye nincs- de hazudott és csalt és nem tartotta magát az adott szavához??? És még csak körmönfont, eszes sem volt..
De nem akarom agyonbonyolítani a dolgot (bár most már képzelhetitek,milyen nehéz lehet az én gyerekeimnek, amikor fejből mesélek nekik.. :D)... én nagyon szeretem az Égből pottyantakat.. :)
Ó Kriszta, ez nagyon jó és igaz is! Én azt olvastam belőle ki magamnak, hogy ne adjuk fel azt a dolgot, ami igazán boldoggá tesz, mégha mások azt semmibe veszik is. A hárfázás nem (elég) jó ellenpólus;), mert ahogy írod, az is értékes, különleges képesség. Bezzeg, ha mobil telefonból adott volna el száz-, meg százat...:)))
VálaszTörlésJaj, tiszta hülye vagyok... bocs! (Nehéz a mai ébredés.) Szóval én csak azt láttam meg belőle, amit nagyon akartam, a többi aspektus láthatatlanná vált számomra. Talán mert a jelenlegi élethelyzetem nagyon rímel erre a problémára.
VálaszTörlésnekem az volt a problemam, hogy kivel tudok itt azonosulni:-) max az oreggel, aki felrazza a lanyat.
VálaszTörlésAz elejen nem az a baja a kiralynak, hogy mit csinal a lany, hanem, hogy csinaljon olyat, aminek o, az apja orul. Es a lany a vegere mar nem csak a fonalakkal bajmolodik, hanem megtanul MASNAK oromet szerezni. Szoval ha valami ertelmet akarok ennek adni, akkor az az ebresztesrol szol, az oromben valo osztozasrol. Nekem ez nem a `ne add fel az almaid` tipusu mese.